tomkondor.com

Félek…
Most is, mint mindig,
Mikor szemem nem követhet téged.
Árkok, hegyek, tengerek,
Vagy talán
maga a Nagy Élet,
mi elválaszt,
S közénk csak veri az éket.
És bármi, ami tovább,
messzebb sodorhat,
fenyeget,
és megtörténhet,
fáj, de főleg
ha ez maga az igazság.
Legapróbb másságom
eltitkolnám előled,
ha úgy érezném,
egy hajszállal messzebb taszít,
s hazudnék…
…talán egyszer…
talán sohasem…
ki tudhatja…
A Sors maga eleget rombol,
és árt csak árt,
mert semmi nem időtlen,
kijelöl életet, s halált.
Ha lenne szó, mi tőled
elszakíthat engem,
Isten adja inkább örökre
maradjak holt csendben…
Félek, nagyon félek,
Hogy ez egyszer
bármi módon mégis
mégis megtörténhet….

Ha az idő kerekét
Visszapörgetem
Oda, hol te voltál,
S veled a szerelem,
Mit apró férgek rágtak,
S gyötrő véget ért,
S a viharban a vágy hozzánk
Néha mégis betért,
Szerettünk és gyűlöltünk
Csókkal és vérrel,
Átokkal öleltünk
Minden egyes éjjel.

Most, hogy a sebek már
Rég behegedtek,
S a véres ölelések
Vad emlékek lettek,
Karmaid nyomát
Büszkén viselem:
Csak egyszer eshetett felettem
Ilyen győzelem.
2004.január 3.

Végre újra itt a vége!
A koszt lesöpörni,
Eltörölni kéne!
Mindent összetörni,
Ami régről maradt,
S képtelen már élni.
A tél hozza a tavaszt,
Nincs mitől félni:
Ott van csak élet,
Hol a halál arat,
S ami elégett,
A hamu alatt
Újraéled.

2004. szeptember 22.

Mikor ruhátlan tested felöltözik
Hajad köntösébe,
S bőröd havánál mi csillogóbb,
Az csak szemed fénye,
Mikor a kebled lüktet, és az arcod
Szerelemtől ragyog,
Akkor a világon a legboldogabb
Biztos, hogy én vagyok.
2004. október 20.

Megbabonáztál,
hiába józan ész,
szerető kedves,
rohannék,
indulnék feléd!
Mögöttem minden szem
sírástól nedves.
Csókodtól óvnak,
karodtól féltenek.
Csak én vagyok bátor,
magamat átverekszem
félelem-hegyek
zord ormain,
átúszom én
a rossz emlékek
fájdalom-folyója
fullasztó habjain,
s a túlparton várlak.
Ne félj, tiszta vagyok!
Mondd: ugye megtalállak?

2005. október 24.

Lágy ködöt fújtál szemeim tükrére.
Lehajtom fejem hűtlenség ölébe.
Görcsösen, félőn szemem csukva tartom,
Szerelemcseréppel tele mindkét markom.
Izzadva, vérben, szilánkot szorítva
Őrzöm a semmit, halott tüzet szítva.
Fakó emlékek, gonosz, furcsa álmok,
Vágyak, félelmek, könyörgések, átkok.
Mit tudsz te rólam? Nem ismertél soha!
Mért kellesz most is? Mért vágyom még oda,
Hol senki eddig nem volt még szeretve?
Hol a gyenge szív máglyára van vetve?
Tudom, szajha vagy! Fáj, s mégis kimondom,
Minden szavammal saját vérem ontom…
Csend van és hideg, tűrés, halk suttogás,
Elfáradt napok, szürkeség, megszokás.
Szilánkok hullnak, vágnak, törnek, hullnak:
Múló szerelmet markolnak az ujjak.
2004. augusztus 6.