tomkondor.com

Április 4-én az Exxxtra Blues Band a Pannonia Blues Fesztivál keretein belül lép fel a Wiener Neustadt-i Lazy Diamonds zenekar társaságában. A rendezvény helyszíne a KUGA – Nemzetközi Kulturális Központ, Großwarasdorf, Ausztria. A kezdési időpont este 8 óra.

• Scheer József – basszusgitár, ének
• Domby Bertalan – gitár
• Svertsits Tamás – billentyű
• Kondor Tamás – Hammond, gitár, ének
• Ziskó Olivér – dob

Nem volt időm elkenődni. Nem is értem, hogyan úsztam meg lelkileg ilyen könnyen az egészet. Ha mondhatom ezt… Ha kérdeznek róla, azt szoktam mondani: előtte is voltak rossz napjaim, most is vannak, éppúgy, mint jók. Azért azt el kell fogadjam, hogy a körülmények megvoltak ahhoz, hogy ép ésszel (?) túléljem ezt az “átváltozást”. A barátnőm, aki minden nap (ez így igaz) meglátogatott, és akivel 4 nappal a baleset előtt ismerkedtünk meg. Anyám is ugyanígy gondomat viselte. A barátok is gyakran bejöttek hozzám. Ha ez mind nem lett volna így, nem tudom, hogy mi lett volna belőlem.

Voltak azért helyzetek, amik meglehetősen zavartak. Meztelenül feküdni az ágyon néhány fiatal nővér előtt. (Hozzáteszem, biztosan van, aki ezt egyáltalán nem tartaná zavarónak… ) Az is kellemetlen volt, mikor egy tucat nagypapival és nagymamival kellett egy csoportban tornázni. Mindenki kapott egy botot a kezébe, azzal kellett különféle gyakorlatokat végrehajtani. Én nem bírtam magam elé tartani nyújtott karral, mert a derekamban nem tartottak meg az izmok, és folyton előreestem. Nagyon szerencsétlennek éreztem magam akkor, hogy nem bírtam megcsinálni, amik a csigalassúsággal közlekedő öreg nénik simán megcsináltak. Szerencsére ez a torna nem lett rendszeres (számomra), azt hiszem a kórházban dolgozók mindent megtettek azért, hogy minél előbb minél több ilyen kellemetlen helyzetet kiküszöböljünk.

A rehabilitáció feladata, hogy a páciens minél hamarabb újra beilleszkedhessen a mindennapi életbe, vagyis “használható állapotban” hazamehessen. Egy idő után engem is elengedtek pár órára. Volt, hogy barátokkal, barátnővel kimentem valamelyik közeli vendéglátóegységbe, ami viszont súlyosabb élményt jelentett, az a hazamenés volt. Még ha csak rövid látogatás is volt ez otthon. Első alkalommal a kórházi kerekesszéket “kaptam kölcsön” (akkor még nem volt saját), abból kellett átülni az autóba. A karfa fix volt, nem lehetett leszerelni. Eléggé esetlen módon, és komoly harc árán – és segítséggel – beverekedtem magam az autóba. Utoljára a mentőautó volt az a jármű, amiben utaztam. Mindig tudtam, hogy rengeteg öngyilkosjelölt jön-megy az utcákon és az utakon, de ekkor iszonyatos módon veszélyesebbnek tűnt minden. Bármilyen kereszteződésen haladtunk át, én csak kapkodtam a fejem, hogy honnan trafál belénk valaki. Egész úton hazáig pattanásig feszült idegekkel figyeltem az önkéntes kaszkadőrök mindennapi trükkjeit. Iszonyatos volt. Aztán hazaértem. Igazából alig volt mozgásterem. Szóval egyáltalán nem éreztem jól magam, egyedül az otthon illata esett jól. Még WC-re sem tudtam elmenni, igaz ebben az időben még a kórházban is folyton a “kacsaitatás” volt a bevett módszer. A saját szobámra már nem tudtam egy utolsó pillantást vetni, ugyanis az emeleten volt, és akkor nekem sem tűnt fontosnak egy ilyen apróság, hogy emiatt engem tolókocsistól felvigyenek oda. Kórházi tartózkodásom alatt ugyanis megváltozott a lakhelyem, vagyis az a hely, ahová hazamehettem majd, az már egy másik otthon volt.

Mikor már lassan ideje volt visszaindulni a kórházba, anyámtól olyasvalamit kérdeztem, amin én is meglepődtem. Minden okom megvolt rá, hogy így fejezzem ki magam, bármennyire is megdöbbentő a dolog. A kérdés így hangzott: “Mehetünk haza?” És közben a kórházi szobámra gondoltam.

legközelebb folytaTom…

Nem könnyű ennyi idő távlatából megfelelően sorrendbe tenni az eseményeket, még ha az emlékek mindig is fontosak voltak számomra. Valahogy olyan, mintha egy nagy zsákban tárolnám őket. A sorrend talán nem is annyira lényeges – bizonyos eseteket leszámítva.

Abban az időben történt, mikor még több időt töltöttem fekve, mint kerekesszékben, hogy egy különös látogatóm érkezett. Mindig is olyan képek éltek bennem a rokkant, kerekesszékes emberekről, mint valami megtört, mindig is szomorú, besavanyodott lények. Ez a kedves látogatóm hamar lebontotta bennem ezeket az ostoba előítéleteket – hozzáteszem: az, hogy így gondolkodtam, nem hiszem, hogy az én hibám volt. (Az már az én hibám lenne, ha hagynám, hogy mások így gondolkodjanak rólam)

Megérkezett ez a különös látogató, akit soha nem ismertem azelőtt. Hallott róla, hogy mi történt velem, és “begurult” hozzám, mert rengeteg mondanivalója volt számomra, és mert én nem elleneztem. És leginkább mert ő is ugyanazt a poklot járta meg, amit én, ha nem rosszabbat. Nagyon sok dolgot mondott akkor, amit jóval később értettem csak meg. Bevallom, első alkalommal nem is tartottam többnek az egészet, mint egy kellemes beszélgetés. Amikor pedig elment, és belelapoztam a katalógusba, amit hozott, egészen hülyén éreztem magam. Mi a francnak olvasgatok én egy olyan katalógust, ami tele van különböző kerekesszékkel. Kissé gyomorforgató érzés volt. Azóta is az, ha ilyen weboldalra tévedek az interneten.

Korábban írtam már a kiszolgáltatottság érzéséről. Meg lehet próbálni elképzelni, milyen az, ha valaki deréktól lefelé bénán fekszik a földön. Sőt akár ki is lehet próbálni, csak le kell feküdni, és megpróbálni elfordulni, felülni, stb. úgy, hogy az ember ellazítja az izmait deréktól lefelé. Azért írom ezt, mert az, hogy a földön fekve meg kellett tanulnom (Ildi, a gyógytornász megtanított , hogy hogyan is mozoghatok ilyen helyzetben, nagyban hozzájárult a kiszolgáltatottság érzésének visszaszorításához, még ha az első ilyen gyakorlat alkalmával ez az érzés még nagyon kellemetlenül megvolt. Ahogy forgolódtam, csúsztam-másztam a földön, úgy kezdtem önállósodni, és legyűrni a kiszolgáltatottságot. Ezt persze teljesen sosem lehet kiküszöbölni. Ha például engem levisznek egy pincébe, és otthagynak, az körülbelül olyan, mintha valakit mély szakadék alján hagynának. Szerencsére ilyen még nem fordult elő, viszont nem kellemes érzés, hogy az ember másokra van utalva akár egy olyan egyszerű helyzetben is, mikor egy épületből kifelé jövet jó néhány lépcsővel találja szembe magát. Ezek a korlátok akkor kezdtek alakot ölteni előttem, mikor már időnként kaptam egy-egy óra kimenőt a kórházból, és belekóstolhattam, milyen gerincsérültként az utcákat “járni”.

Az utca… Na igen. Hamar rájöttem, hogy tervezni kell, ha “gyalog” el akarok jutni valahová. Sokszor gördül az ember egy-egy leküzdhetetlen akadály elé. Akár egyetlen lépcső ilyennek számíthat. Aztán kezdetben ott van még a felborulástól való félelem, ha valami kaptatóra kell felhajtani. Teljesen megváltozott a világ. Igyekeznem kellett hozzáformálódni, miközben vártam – és várom azóta is – hogy a világ is idomuljon hozzám. De a világ csak nagyon lassan és nehezen alakul. És az emberek sem tudják sokszor, hogy általuk észrevétlenül okozott apróságok gyakran hatalmas akadályokat jelentenek a magamfajta guruló EMBEREKNEK. De ennyire még nem akarok előreszaladni, maradjunk csak a rehabnál. DE nem most. Majd

legközelebb folytaTom…

Tehát idegsebészet után rehabilitációs osztály. Nagyot tévedtem, mikor azt gondoltam, hogy az idegsebészet nyüzsgése után itt unatkozni fogok. Ahogy az előző részben írtam, hamar kezelésbe vettek, és rövidesen már nem is betegnek – vagy fogalmazzunk inkább úgy: sérültnek – éreztem magam, hanem sokkal inkább egy jól meghajtott sportolónak. Ezt azért senki ne úgy képzelje el, hogy mindjárt hatalmas súlyokkal kellett dolgoznom, vagy nagy köröket hajtani kerekesszékkel (én úgy mondom: biciklizni) a kórház udvarán. Eleinte még az is gondot okozott, hogy kibírjam ülve, amíg az ebédem elfogyasztom. Első ilyen alkalommal majdnem elájultam. Hideg veríték, szédülés… Hát, igen! A hetekig tartó folyamatos fekvéshez szokott keringés miatt könnyen el lehet így szédülni. Fokozatosan aztán vissza lehet szoktatni a szervezetet a függőleges testhelyzethez. Na de erről egy kicsit később.

Először is meg kellett szoknom a hason alvást, ami számomra nem volt könnyű. Erre azért volt szükség, mert aki nem tud lábra állni, az a nap nagy részében a nemesebbik felét terheli a testsúlyával, s hogy ez a bőrfelület is tudjon pihenni, éjszaka hason fekve kell aludni. Lehet oldalt fekve is, ügyes bénák megtanulnak forgolódni is. Viszont az első néhány alkalommal a hasalás elég kellemetlen, főként amiatt, hogy kezdetben az ember annyira nem ura a testének, hogy egyedül vissza sem tud fordulni a hátára. A kiszolgáltatottság a legjobb szó arra, amit az ember ilyenkor érez, főleg amikor a gyógytornász rájön, hogy bizony a páciens csiklandós (már azokon a testfelületeken, amelyeket érez, ugyebár). Nagyon jó ez arra, hogy elindítsa a sérültet a kiszolgáltatottságból való kitörés felé. Meg persze a bosszankodás felé, de ez utóbbi nem számít, a cél szentesíti az eszközt.

A rehabilitációs osztályon történt az is, hogy végre megszabadulhattam az igazán érzéki kórházi köténytől (vagy köpeny, kinek hogy tetszik), és újra “normális” ruhát vehettem fel. Pontosabban “normális” ruhát adtak rám. Soha nem hittem volna, hogy egyszer újra meg kell tanulnom felöltözni. És meg kellett. Akár egy óvodás. Csak ebben a helyzetben teljesen más technikára van szükség. Első önálló nadrágfelvételemet majdhogynem taps fogadta. El lehet képzelni, micsoda nagy felfedezésnek számított, mikor “belehúztam magam” a nadrágomba azután, hogy negyedórás megfeszített munkával mindkét lábamra sikerült felhúzni a nadrágot. És ez így ment majdnem minden ruhadarabbal. Mire egyedül fel tudtam venni a cipőm, és be is kötöttem a fűzőt, a nővérekkel azon viccelődtünk, hogy elértem az óvodás szintet. Ez rendkívül nagy dolognak számított, de nem egyik napról a másikra sikerült elérni. Ehhez meg kellett tanulni egyedül elfordulni egyik oldalamról a másikra, vagy éppen hasra. Vagy egyáltalán egyedül, kapaszkodó nélkül felülni az ágyban. De egyelőre legyen ennyi elég,

legközelebb folytaTom…

Ha valaki kórházba kerül, főleg ha nagyon hosszú időre, az a barátai számára is valamiféle próbatétel. Sok minden kiderülhet róluk. Szerencsés ember vagyok. Sok barátom van. Bár sokukkal nem állok napi kapcsolatban, de barátnak nyugodt szívvel nevezhetem őket. És ez a tudat rengeteg erőt adott akkor, mikor szükségem volt rá. Bár mindenkinek jobb, ha nem ilyen módon nyer bizonyságot a barátság.

Térjünk vissza ismét a dolgok prózai oldalához! Attól kezdve, hogy kivették a drain-t (váladék-elvezető cső) a hátamból, egyre többször és egyre tovább ülhettem egyre feljebb. Aztán egy nap felültettek az ágy szélén. Előtte persze combig betekerték a lábam fáslival, és vérnyomásnövelő szert is kaptam. Erre azért volt szükség, mert a vérnyomás a hetekig tartó fekvés alatt ehhez a testhelyzethez alkalmazkodott, és ha ezek nélkül az előkészületek nélkül ültetnek fel, az ájuláshoz is vezethet. Szerencsére ez nem történt meg, sikerült hat kemény percig ülni.

Már 2001 február közepe volt, mikor az idegsebészettől búcsút vettem. Nem, nem haza mentem. Pontosabban olyan helyre kerültem, ami aztán hónapokig az otthonom volt. Egy hordágyon toltak át az új osztályra a kórház udvarán keresztül. Sütött a Nap, és a hideg csípte az arcom. Egy hónap után kinn a szabad levegőn, még ha csak pár percre is… Gyönyörű volt. Ugyanolyan, mint aznap reggel, mikor beültem abba a kocsiba, amelyikben majdnem meghaltam. Fagyott föld és tűző napfény. Szabad élet megbénítva… De akkor nem ilyen dolgokon töprengtem, egyszerűen csak jó volt kiszabadulni.

Hamarosan egy viszonylag új épület negyedik – amúgy legfelső – emeletén találtam magam egy egyszemélyes szobában. Itt nem volt elektromos motorral dönthető támlájú ágy, megérkezésemkor a személyes holmim sem volt elérhető közelségben, és ahogy otthagytak egyedül abban a kis szobában, a tehetetlenség és az elveszettség érzése kezdett elhatalmasodni rajtam. Akkor még fogalmam sem volt róla, hogyan lehet egyáltalán felülni. Ahogy ott feküdtem, az volt az érzésem, hogy ennél még az idegsebészet is jobb volt, hiszen ott mindig történt valami, volt pezsgés. Aztán bejött fiatal nő – egy gyógytornász -, és elkezdődött a testem használhatóvá formálása, persze a lehetőségek határain belül. Több hónapi kemény minka várt rám, viszont olyan sokkoló rettenetet már nem kellett átélnem, mint az idegsebészeten. A gyógytornász – Ildi – megérkezett, és mielőtt még felfogtam volna, hogy ki is ő és mit akar, el is kezdte átmozgatni a lábaim. El lehet képzelni azt a palástolni próbált meglepetést, amit akkor éreztem, mikor feltérdelt az ágyra a maga 190 centi magas valóságában, és úgy összehajtogatott, mint egy darab papírt. Viszont a meglepetésemet bizalommá változtatta a sugárzó magabiztossága. Mindenféle értelemben véve jó kezekbe kerültem. És hamarosan az ápolókkal, ápolónőkkel is ugyanolyan jó kapcsolat alakult ki, mint az idegsebészeten. Jó kezdet. Mi jöhet még? Megtudhatjátok, mikor majd

Legközelebb folytaTom…

Igyekszem tárgyilagos és elfogulatlan lenni, miközben olyan dolgokról írok, amelyek mély nyomokat hagytak bennem, és nem éppen pozitív módon. Ennyi idő távlatából – úgy érzem – képes vagyok látni a dolgok pozitív oldalát is. Bármennyire furcsán hangzik is, így van. Mindenesetre nem szeretném, ha ez az írás afféle “nyafogásként” hatna, mert nem panaszáradatnak készül. Csak egy út leírása, és a végén majd elmesélem, hogy mit is gondolok erről.

Szóval, akkor folytathatjuk is. Egy gerincműtét során vérveszteséggel is számolni kell, a műtét után kaptam én is pótlást. Furcsa érzés, ahogy valaki más vére hűti az ereket. Az pedig kész csoda, hogy mé találtak rjtam helyet, ahová beköthették az infúziókat. Elképesztő, mennyire megszokja az ember pár hét alatt, hogy naponta többször szúrkálják. A műtét után lényegében semmi nem változott, talán csak annyi, hogy egyre gyakrabban és egyre hosszabb ideig kellett hol a bal, hol a jobb oldalamon feküdni. Eleinte nagyon nem szerettem, csővel meg varratokkal a hátamban nem volt túl kellemes, viszont rendkívül fontos, hogy elkerüljem a felfekvési seb, vagyis decubitus kialakulását, ami egy nagyon alattomos és nehezen gyógyuló sebtípus. Tehát ugyaűgy fekvés és mozdulatlanság volt a műtát utáni időszak, s hogy ne legyen izgalommentes ez sem, egy napon belázasodtam. Mikor tetőfokán volt a láz, igencsak jó kedvem volt, eufórikus állapotban éreztem magam. Később tudtam meg az egyik sebész-főorvostól, hogy “magas láznál előfordul az indokolatlan jókedv”. Én nagyon is megalapozottnak éreztem. 41 fok körül már vízhűtés dukál, vizeslepedőt kaptam, másnap pedig egy belgyógyász látogatott meg. Meg kell, hogy mondjam, jobban örültem neki, mint a mellkassebésznek egy-lát héttel azelőtt. Az orvosok viszont legalább olyan idegesek voltak, mint amilyen jókedvű én, ugyanis fogalmuk sem volt, mitől van a láz, mellesleg a vérnyomásom is soha nem látott mélységekbe süllyedt, pulzusom meg alig volt. Mire kiderítették a láz okát, egy-két vizeslepedős estét még élvezhettem.

A műtétem után, mikor már félig-meddig ülőhelyzetbe lehetett állítani az ágyat, a gitárom is kézbe vettem. Csak akkor tettem le, mikor már nem bírtam ülni a fájdalomtól. Jó volt a kezemben tartani valamit, ami egy kis időre kiszabadít abból, amiben voltam. És amiről még akkor sem akartam tudomást venni. Aztán amikor már úgy éreztem, muszáj kérdeznem, csak kitérő válaszokat kaptam. Közben persze remegett a gyomrom, ahogy a válaszra vártam. Mint amikor ítéletet mondanak az ember felett. De nem volt ítélet. Ekkor még nem. És nem tudtam mit kezdeni az olyan beszélgetésekkel sem, amik különböző kerekesszékek áráról meg tulajdonságairól szóltak. Én kerekesszékben? Elképzelhetetlen! Néha még most is az. Azt hiszem,

Legközelebb folytaTom…